Miért untam halálra magam a Rocketmanen?

rocketman-runtime-how-long-is-elton-john-taron-egerton-movie-1133638.jpg
Ezen filóztam miután kijöttem a filmről. Sőt,  már közben is azon gondolkodtam két ásítás között, hogy mi a csődörpöcsért  unatkozom én ennyire. Aztán felidéztem a rock 'n' roll sztárokkal kapcsolatos életrajzi filmes emlékeimet és megvilágosodtam. 


Az a baj, bassza meg, hogy ezek a filmek szinte mindig ugyan azt a pár momentumot ragadják ki a bemutatni kívánt delinkvens életéből,  ezáltal azt kell feltételezzem, hogy ezek bizony ugyan arra a sémára épülő egykaptafás iparos munkák, vagy ha nem, akkor ahhoz, hogy valaki rock/pop sztárrá, vagy bármilyen művésszé váljon, mindig ugyan azokon a stációkon kell átesnie.

De mire is gondolok. 

Általában ezek a filmek a 
 nehéz gyerekkorral indítanak, amiben valamelyik szülő vagy esetleg mindkettő egy orbitális nagy seggfej, vagy egyéb jellemző tulajdonságokkal rendelkezik, de az biztos, hogy valahogyan traumatizálja szegény jobb sorsa érdemes leendő világsztárt.

Az igazság kedvéért azért azt is hozzá kell tenni, hogy ez a traumatizálás hogy hogynem mindig hozzásegíti valhogyan az alanyunkat ahhoz, hogy később az legyen ami majd lesz: hipergigamegasztár. 

Szóval főhősünk általában csendes, visszahúzódó, szerény, merengő típusú kisgyerek, akinek úgy megterheli a lelkét a rossz családi miliő, hogy legszívesebben a kedves néző sikítva rohanna  megsímogatni a magányos kis buksiját. 

Miután megtörtént az alaphelyzet felskiccelése  beindulnak az események és  a következő pontokon kell mindenképpen, lehetőleg brutálisan elnagyolva, végigszaladni: 

- felfedeződik a tehetség
- barátokkal / segítőkkel / kihasználós managerekkel, szerelmekkel való találkozás
- befutás/hőskorszak
- drogok/alkohol/szex
- elszállás, barátok elárulása, 
- mélypont

És  innen két féle módon folytatódhat a történet. 

Főhősünk bazi nagy viharba kerül, de annyira hogy el is köszön a földi lét gyarlóságaitól pár éven belül és nagy csinadratta közepette úgynevezett meghal. Vagy a másik út, hogy következik a nagy felismerés, bocsánatkérés, talpraállás és boldogan élés és alkotás amíg be nem következik a meg nem halás, de mindenképpen létrehozása egy alapítványnak, ami a szenvedélybeteg vagy AIDS - es sorstársakat segíti. 

Sajnos miközben ezek a mozik ezt a sémát csuklóból letolják, az igazi mélységeket mindig elfelejtik megmutatni és sosem kapjuk meg azt, hogy valójában mitől is lett a főszereplő az aki. A tragédiákba,  a személyiséget/művészetet formáló életeseményekbe sosem látunk mélyen bele, csak a hatásvadász felszínt kapargatjuk, épp annyira, hogy látványos, figyelemfelkeltő legyen a produkció és az jöjjön le a művészről hogy egy ripacs bohóc ez akinek kurva nagy szerencséje van/volt/lesz.

Engem személy szerint az is kurvára idegesít, hogy mindig ott érnek véget ezek mozik, amikor talpraáll az adott sztár, és a rá következő 30 - 40 évről csak írásos formában a stáblista előtt kapunk némi összefoglalót, természetesen kurvára alnagyolva, holott az alatt az idő alatt több dolog történt, mint az első 15 - 20 évben, amit a megtekintett filmművészeti remekmű felölel, bemutat, pofánkba tol.  

Szóval mindezek alapján én arra a következtetésre jutottam, hogy maradok inkább az életrajzi könyveknél! 

Egyébként a Rocketman nem rossz film, csak épp annyira érdekes, mint egy pattanás az ember valagán. Azt viszont, amikor a szereplők hirtelen egy párbeszéd során dalra fakadnak, hogy elmondják mi a faszért szorítja őket épp az aktuális cipő, kikérem magamnak.


----

kép forrása: www.google.hu