Rövid túra a pokolba - Dizájneren

dizajneren.jpg

Szociális munkás hallgatóként még az volt az álmom, hogy szenvedélybetegekkel foglalkozzak, aztán amikor élesbe kaptam ízelítőt ebből a világból tökön rúgott a valóság. Annyira keményen, hogy rá kellett jönnöm, ehhez nem vagyok elég elhivatott. De annak ellenére, hogy nem maradtam meg a szakmában, azóta is érdeklődöm a terület iránt és próbálok képbe lenni az aktualitásokat illetően. A Dizájnerenre meg azóta kíváncsi vagyok, mióta az első kedvcsináló kijött Horváth Balázs dokumentumfilmjéhez, szóval mikor megláttam, hogy fent van a neten, azonnal végigtoltam és nem bántam meg, hogy alvás helyett ezzel töltöttem az éjszakát.  

"Geri súlyos kábítószerfüggő, dizájnerdrogokat használ intravénásan. Két flash között aktív társadalmi életet él Budapest utcáin, egy olyan szubkultúrában, amelybe a „normális”emberek nem láthatnak bele. Egy fűtetlen foglaltházban télen annyira megbetegedett, hogy kómába esett, és amputálni kellett a tüdeje egy részét. Amint felgyógyult, újra drogozni kezdett, pedig tudja, ha így folytatja, nemsoká meghal. Innen követjük Geri életét, a drogokkal, a leszokással való mindennapi küzdelmét. Vajon sikerül életben maradnia?" - Írja az Index a filmről,

melynek nézése közben olyan katasztrófa túristának érzéztem magam, akit steril védőruhában eresztenek le a pokolba: tessék, itt a magyar valóság egy szelete, amibe tulajdonképpen bármikor bárki (főleg fiatal) belecsúszhat, aki nincs kellően felvértezve a valóság elöli menekülés ellen. 

Éreztem ezt azért is, mert a cselekmény többnyire olyan helyszíneken játszódik, ahol mindannyian nap mint nap megfordulunk: Jászai Mari tér, Gellér hegy, 4-es 6-os villamos, Duna-part, Margit-sziget stb. szóval nem a messzi hanyatló Nyugaton, hanem itt a küszöbünkön. Persze  vannak olyan további helyszínek (foglalatház) is, melyek már nem ennyire ismerősek, amit le akarunk tagadni, hogy ilyen nincs is szeretett városunkban, ahova a szociális munkásokon kívül be nem tenné az ember a lábát még fényes nappal sem. 

De aki rászán másfél órát az életéből, az most "veszélytelenül" nézhet be Budapest felszíne alá is, sőt "büntetlenül" gyalogolhat bele abba a szarba, aminek hétköznap még a felszínét sem kapargatja, vagy csak elvétve találkozik vele. Bár a film nem megy bele hatalmas moralizálásokba, de azért helyenként direkt vagy nem direkt mégis rávilágít bizonyos összefüggésekre.

Mire gondolok?

Például arra, hogy a szereplők narratíváján keresztül elmeséli, mik lehetnek azok a fiatalkori hatások, amelyek valakit bele tudnak tolni a függőségbe. Milyen szerepe lehet ebben a tanároknak, családnak, kortárs csoportoknak, hogy valaki anyagozni kezdjen (azaz fullba tolja a menekülést). Hogy valójában az anyagozás egy téves válasz a valóság generálta kihívásokra és élethelyzetekre és ezt a választ már jó korán belekódolódik az ember agyába. Sőt azt is megpendíti, ha jól odafigyelünk, hogy a lényeg talán nem is a szerhasználat, vagy hogy ki milyen szert használ, hanem az, hogy vajon hányan és milyen módon menekülünk a valóság elől? 

Ha még ennél is jobban figyelünk egy útravalót biztosan kapunk a filmtől: a leállás és az életmódváltás az nem olyan, hogy egyik napról a másikra megtörténik. Nagyon sok elbukott rehab, nagyon sok újrapróbálkozás, nagyon sok hazugság, játszma, fájdalom, átbaszás és szenvedés vezet el odáig, mire valaki lejön a cuccról. És ez nem az a játék, ami olyan, hogy egyik nap elhatározod és holnap már nyertél is. Itt kőkeményen újra kell építeni a személyiséget, amihez idő kell, sokszor annyi amennyit az ember az anyagozásban töltött ( Geri ezt nagyon szépen meg is pendíti). 

Az ember a film után felteszi magának a kérdést, hogy vajon mi a jó megoldás erre a problémára? Sokan erre zsigerből vágják rá, hogy hagyni kell beledögleni őket, ezeknek az arcoknak nem kell segíteni, főleg nem  közpénzből, dögöljenek meg ott ahol vannak, ne költsünk alacsonyküszöbre , tűcserére, rehabra, addiktológiai képzésekre, szociális munkás képzésre,  semmire. De vajon tényleg ez a jó megoldás? A szőnyeg alá söpörni a szart? Egy idő után majd nem fog bűzleni jeligére? 

Vagy pedig szembe kéne nézni azzal, hogy ez a jelenség létezik és mindig is létezni fog. Legalább is addig amíg lesz olyan ember aki el akar bújni a valóság elől. Ha mélyen magunkba nézünk tulajdonképpen beismerhetjük, hogy mindannyian menekülünk valamilyen szinten a valóság elől, a kérdés csak az, hogy ennek ki mennyire áll ellent, vagy ki mivel kompenzálja azt az űrt a lelkében amit nem nagyon tud betölteni csak ideig óriág valamilyen pótcselekvéssel (Van aki kajával, van aki vásárlással, van aki internettel, van aki munkával, van aki videójátékkal, van akiz a hatalom részegít meg. Persze mondhatjuk, hogy ezek kevésbé károsak, de tényleg? Tényleg kevésbé basszák el a családokat és a gyerekeket ezek a tevékenységek? Kevésbé költségesek a társadalom számára? Kevésbé lélekrombolóak? Vagy csak könnyebb tudomásul venni őket? Talán csak egy jobban elfogadott társadalmi réteget érintenek?)  

Nekem az a véleményem, hogy nem elvonni kéne a pénzt a szociális intézményektől és a segítőktől, hanem tolni bele mint az állat. Mert ha megnézzük a filmet, és kicsit odafigyelünk ezekre a srácokra, ( és ezt annak ellenére mondom, hogy tudom, hogy a junkiek milyen gátlástalan játszmázásba tudják belevinni az embert, és ezer arcot használnak a világ legkedvesebbjétől az elmebeteg őrültik, ha el akarnak érni valamit) megláthatjuk bennük akár magunkat is,ezek a srácok intelligensek és látszik rajtuk ha másba tolnák ezeket az óriási energiákat, amiket a szer megszerzésére és a túlélésre fordítanak akár hegyeket is meg tudnának mozdítani. Ha másért nem, ezért is segíteni kell nekik, meg azért is mert egyszer majd lehet, hogy nekünk lesz szükségünk segítségre. Meg mert különben ránk fog rohadni ez a probléma. Mert ahogy írtam, szerintem a valóság elől mindannyian menekülünkj és menekülni is fogunk, egészen addig, amíg nem tudunk egy normális valóságot megteremteni.

És, hogy mi lenne az alapja ennek a valóságnak? Az őszinteség. Szülő és gyerek között, tanár és diák között, felnőtt és felnőtt között, állam és polgár között, és őszinteség saját magunkkal minden körülmények között. Ha nem lennének párhuzamos valóságok az erkölcsben és a mindennapi életben sem , lehet hogy kevesebben menekülnénk bele valamibe. De amíg ez van, addig kellenek olyan szakemberek, és olyan intézmények akik segítenek azoknak, akik korábban feladják vagy durvábban adják fel vagy csak más utat választanak a kompenzálásra. Akkor is ha ez nem csilivili és pénzbe kerül. És kellenek az ilyen filmek is, hogy néha fejbecsűrjék az embert és kicsit észbe kapjunk, hogy a Margit szigeti napsütésben, meg a nagy idillben, a felszín alatt lehet, hogy valaki épp a halálba lövi magát éppen. 

A film az alábbi linken tekinthető meg: 

https://index.hu/video/2018/03/10/dizajneren_film/

 

Ha pedig kedvet kaptál a témához, az alábbi filmeket ajánlom még megtekintésre:

Felhő a gangesz felett 
A tigrisszelidítő 

És néhány szerintem jó kis interjú a témában:

Interjú Bajzáth Sándorral és Kubiszyn Viktorral


Interjú Bajzáth Sándorral 


Portré Kubyszin Viktorról

Interjú Arany Zoltánnal a Szegedi Tudományegyetem oktatójával 

Ha pedig gáz van és segítséget kérnél:


www.kekpont.hu
www.addikt.hu
www.tisztajovoert.hu
www.megallo.org
www.magadert.hu

----

kép forrása: www.index.hu
videók forrása: www.youtube.com