Szűk a mezsgye udvarlás és zaklatás között?

Annak ellenére, hogy picit lecsengőben van a felhajtás a #metoo és a zaklatási ügyek körül, engem továbbra is nagyon érdekel a kérdés, hogy mi az ami még udvarlásnak számít és honnan kezdődik az, amit már zaklatásnak minősítünk.  Korábban már írtam pár posztot a témában:

Hol van a határ a szexuális zaklatás és a rámenősség között?
Férfi szemmel a Weinstein botrányról


A napokban alakult egy  beszélgetés köztem és az egyik ismerősöm között, ami odáig "fajult", hogy az említett hölgy rövid kis esszében válaszolt pár felvetésemre. Szerintem nagyon okos és tanulságos írás született arról, hogy egy hétöznapi nő (aki valójában nem is annyira hétköznapi!) hogy is látja a kérdést. Annyira tetszett az írás,
hogy úgy gondoltam érdemes megosztanom az Unalomfilozófiák olvasóival is. Úgyhogy:

 

A válasz női szemmel

 

virag.jpg

 

A kérdés az volt, vajon hol van a határvonal a zaklatás és az udvarlás között. Nagyjából.
Manapság felkapott téma, tele van vele a bulvársajtó - de én most mégsem innen közelíteném meg, hanem inkább hétköznapi nőként.

Azt mondta ma egy kedves ismerősöm, hogy az a baj, hogy ugyanaz a cselekvés az egyik ember esetében udvarlásnak, a másiknál pedig zaklatásnak minősül, attól függően, hogy szimpatikus-e a lánynak vagy sem. Tegyük hozzá zárójelben, hogy ez több összetevőtől is függhet, a szituációtól, az udvarlás stílusától (csak hogy tisztázzuk az elején, a nyílt, sok esetben a semmiből jövő szexuális utalások soha nem minősülnek udvarlásnak), az elfogyasztott alkohol mennyiségétől, a lány viselkedésétől, stb. De alapvetően azt kell mondjam, igaz. Rokonszenves a másik vagy sem, működik-e a kémia vagy sem = szívesen veszi az ember lánya a közeledést vagy sem. Erre azt mondta az ismerősöm, hogy „ha így van akkor nagyon kiszolgáltatott mindenki és csak a szerencsén múlik hogy udvarló vagy vagy zaklató”. Szerintem nem. Ha nagyon leegyszerűsítem, azt mondanám, hogy minden olyan kezdeményezés, ami kedves, és tiszteletben tartja a másik felet, udvarlásnak minősül a fiú részéről, amíg a lány nem mond nemet. Ha itt a fiú nem hagyja abba, ott kezdődik a zaklatás - és onnantól már mindegy, hogy kedves vagy sem, nem csak az zaklatás, ha berántják egy sötét sarokba, hanem az is, ha mondjuk minden nap küldenek egy szerelmes üzenetet annak, aki ezt egyáltalán nem akarja.

Egyelőre még nincs olyan - szerintem túlságos - szigor, mint Amerikában, hogy ha azt mondják valakinek, milyen csinos vagy ma, az már zaklatás. Persze mint minden, ez is több dologtól függ – ki mondja kinek, milyen viszonyban vannak, ártatlan kis reggeli csevegés szomszédok vagy kollégák között, hogy ne legyen olyan nagy a csend a liftben, egy kedves barát(nő) őszinte elismerése, ami jól esik, vagy az amúgy is ellenszenves, nős főnök rámenős megjegyzése, amitől az ember lánya szíve szerint magára rántana egy sátorponyvát..

Az az általános vélekedés, hogy az erőszak - a verbális formája is - a vélt vagy valós hatalom kinyilvánítására, vagy a hatalom megszerzésére irányul. Szexuális erőszak esetében is. Nyilván vannak minősített esetek, amikor komoly klinikai szintű lelki- vagy elmebetegségről van szó, bár szerintem minden formája beteges. És itt bejön a másik fél. Nem az áldozathibáztatásra akarok kilyukadni, azt gondolom, soha semmi sem adhat okot vagy felmentést az erőszakra. Nincs az a miniszoknya, kihívó viselkedés, elhamarkodott ígéret, megivott alkohol, ami felülírhatná azt, hogy „nem akarom”. Arról most nem is beszélek, ha az áldozat nincs magánál..

Arra gondolok, hogy kinek hol van a határ, mi fér bele és mi nem. Van, aki elsírja magát egy kétértelmű megjegyzéstől, és van, aki csak nevet rajta, ha megfogják a fenekét. Van, aki meg se meri szólítani a másikat, és van, aki nem érti, hol kezdődik a másik privát szférája. És olyan is van, aki érti, de azt gondolja, bármit megengedhet magának. Attól függ, mi lesz zaklatás és mi nem, hogy milyen emberek vesznek részt a szituációban, ki mit vesz annak. Szerintem.

Ha kiemelem a tipikus, „tankönyvi” munkahelyi zaklatást, a főnök-beosztott közti alá-fölérendeltségi viszont, mi ugrik be? A főnök kihasználja a hatalmát, hogy megkapja, amit akar. De mi van azzal, amikor a beosztott a rámenős, és ő akar azzal előrébb jutni, hogy mindent bevet a főnökénél? Ilyen is volt már. Kívülről nézve mindkettő egy főnök-beosztott eset, de akkor ki is az áldozat? És ez mindenféle nemi variációkban így van, főnöknő – férfi beosztott esetben is.

Én azt gondolom, soha semmi nem fekete és fehér. Ugyanaz az ember lehet egy szituációban a zaklató, egy másik helyzetben, másvalakivel szemben pedig az áldozat. Sok olyan esetről hallani, hogy akik erőszakhoz folyamodnak, azokat magukat is megerőszakolták. Mondjuk gyerekkorukban. Mi van, ha nem merték senkinek elmondani? Szégyellték, vagy elhitték annak beteg állatnak, hogy az ő hibájuk? Ezzel nőttek fel, egy évtizedekig hordozott sérüléssel, amit nem tudtak egyedül feldolgozni, és egyszerűen nem ismerik a normális mintákat? Félreértés ne essék, továbbra sem akarok senkit felmenteni a felelősség alól, csak elgondolkodtam a lehetséges kiváltó okokon.

Vajon egy ilyen esetet egy kalap alá lehet-e venni a gazdag, elkényeztetett kis pöccsel, akinek anyu és apu mindig mindent a segge alá tolt, és azt hiszi, neki minden alanyi jogon jár, mert otthon soha senki nem mondott neki nemet.

És mi van azzal, akit átvernek? Ha a lány úgy csinál, mintha jó lenne neki, mert azt gondolja, különben elveszti a fiút, de közben nem is akarja és fáj neki, és csak arra vár, hogy legyen már vége? Itt ki az áldozat?
Én azt gondolom, nincsenek sémák, minden esetet egyedileg kell megítélni, leginkább azoknak, akik benne vannak, mert kívülről nem lehet tudni, ki mit miért tett – de az mindig, minden esetben igaz, hogy senkinek sincs joga megalázni egy másik embert, sem szavakkal, sem tettekkel.