Mi jutott eszembe Schilling Árpád 2014-es Lúzer c. darabjáról? Politika, közélet, Soros György.

luzer-ordog_sarosdi.jpg

 

Hogy milyen érdekes a figyelem: a Weinstein botrány felhívta a figyelmemet Harvey Weinsteinre, akiről eddig fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Követni kezdtem az eseményeket és eljutottam Sárosdi Lillához, akikről szégyen - nem szégyen szintén nem tudtam, hogy kicsoda. Kutakodtam és rábukkantam egy a Lúzer című 2014-ben készült darabról szóló írásra, amiben Schilling Árpád és Sárosdi Lilla főszerepel (Schilling rendezésében). Annyira figyelemfelkeltő volt az írás, hogy rákereskem mégis mi fán terem ez a darab és meg is találtam a Krétakör hivatalos youtube csatornáján az egész előadást. Megnéztem és még felvételről is annyira ütős volt, hogy egy csomó mindent egyből át is gondoltam a poltika/közélet/véleménynyilvánítás hármassal kapcsolatban. Szóval így tanul az ember és jut el információmorzsáktól a katarzisig.

Biztos vagyok benne, hogy máshogy értelmezem a darabot, mint ahogy valójában értelmezni "kellene" és eltérek a hivatalos mondanivalótól, de bármilyen művészetnek számomra a jelentősége az, hogy elgondolkodtasson és privilégiumként fenntartom, hogy eldöntsem merre gondolkodok tovább. 

Tudom jól, hogy amikor az előadást bemutatták, annak húsba vágó aktuálpolitikai jelentése volt. Azt hiszem éppen akkoriban történt, hogy bazi nagy pénzeket vontak el az alteros színházaktól - köztük a Krétakörtől is -  és ha olvasmányélményeim nem csalnak ez piszkosul tacsra vágott sok mindenkit, köztük Schillinget meg a Krétakörösöket. Viszont engem nem ez a része érdekelt a darabnak, hanem átvitt ( talán túlgondolt) értelemben az extrimitása, ahogy kifejezi Schilling amit mondani akart. És szerintem ez a fajta eszköztár perpillanat kapcsolódik a Marton ügyhöz, a Weinstein ügyhöz, a Soros-tervhez, mindenhez. 

Mire gondolok? Arra, hogy ha megjelenik egy probléma: legyen az politikai, közéleti, bármilyen, nagyon gyorsan szélsőséges irányba fajul a kommunikáció, a következtetések, a következmények pro és kontra is. A tények szinte jelentéktelenek. Van egy vád, egy hipotézis. A vád látszólag megállja a helyét és a vádolt illetőről még el is tudjuk képzelni, hogy ráfér az arcára, és innentől kezdve elszabadul a pokol. Anélkül, hogy konkrét bizonyítékok bárkit is érdekelnének, már megy is az ítélkezés és még az igazság előtt megszületnek a következmények. Kész is a fekete - fehér. 
Aki pedig kérdez, és esetleg rosszul kérdez, az máris eláshatja magát, mert beskatulyázták fehérnek, vagy feketének, holott ő pont próbálna valami más szín felé gondolkodni.  

Vegyük például a Soros - Tervet. Van egy hipotézis: Soros György világösszeesküvése, amelyet az Európai Unión keresztül érvényesít. A hipotézis a kialakult politikai/társadalmi helyzet, problémák, megoldandó kérdések miatt nagyon könnyen táptalajra lel és látszólagos ténnyé válik. A látszólag tény mögött pedig a valódi okok, az igazi problémák amik a feszültséget generálják már érdektelenné válnak. Így pedig képtelenség a tartós hosszútávú jó megoldás. Csak az indulatok gerjesztése marad. 

De hogy kalandoztam el így a darabtól? Úgy, hogy a darabbant eszköztárában is ezt láttam. Van egy szerintem igazságtalan politikai helyzet, amelyre extrém módon akarja valaki felhívni a figyelmet. De miközben extrém eszközökkel dolgozik azon, hogy ez a figyelem alaposan fel legyen hívva, maga is belecsúszik abba a hibába, hogy az extrémen túl nem látszik már semmi. Túlzok, a darabban nagyon is látszik, de csak annak aki fogékony erre a kifejezési nyelvre. De szerintem egy ilyen aktuál politikai jelentéssel bíró előadásnak elsősorban nem az a célja, hogy azokat győzze meg, akikkel már úgyis egyhúron pendül, hanem azokat, akik más véleményen vannak, sőt legfőképpen azokat akik billegnek és a legkisebb hatásra is elbillenhetnek jobbra vagy balra, vagy arcal a földbe.  

Persze előadás az extrém megnyilvánulások ellenére tele van jobbnál jobb gondolatokkal. A színészek gyakran a közönség soraiból érkeznek egy-egy jelenetre, mintha tényleg a nézők tennének hozzá valami plusz mondanivalót. Amellett, hogy a darab kormánykritikus, van benne önirónia, és ironóia a liberalizmus és az alternatív művészet felé is. Az önellentmondás szerintem szerves része a mondanivalónak, szóval egyfelől zseniális, de valahogy mégis riasztó. Ahogy korábban írtam azért, mert aki felületesen nézi annak szerintem csak pár dolog marad majd meg: Schilling meztelen, már megint szidja a kormányt, mert nem kapott meg valami pénztm, Sárosdi meztelen, és azt imitálja, hogy kiveri két csávó farkát.És a többi. Értem, hogy miért akarja ezt így megmutatni a rendező, de szerintem nagyon sokaknál pont ezzel veszi el a lehetőséget attól, hogy megértsék amit mondani akar. Kihúzza a szőnyeget a saját lába alól. 

Szerintem valahol itt csúszik el a liberalizmus - konzervativizmus párharca is. Hogy a nagy értékharcban mindkét oldal elcsúszik az extrém felé ezáltal megutáltatja magát végérvényesen és a normalitás helyett jön valaki aki rátronfol még az egészre valami még szörnyűbbel. Én azon a véleményen vagyok, hogy baromi sokan billegnek és nem akarnak mást, csak valami mértékadó hangot, mind a közbeszédben mind a politkában. Mert nincs gond az extrém jelenségekkel, sőt kellenek, nagyon is, de nem a mainstreambe és nem főhangadónak! 

Szóval ennyi. Nekem ez jött le a Lúzerből a Soros-Terv, a Weinsten-botrány, Marton-botrány, a napiközbeszéd, és a poltikai beszéd tükrében. 

 

--- 

A Lúzer című előadás a címre kattintva megtekinthető. Ajánlom mindenkinek!
A Krétakörről pedig szinén a címre kattintva lehet bővebben olvasni.